Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Apja, Tony Tarantino olasz származású amerikai szinész és amatőr zenész volt, anyja Connie McHugh félig ír, félig cseroki indián. Quentin (aki ezt a nevet Burt Reynolds Gunsmoke című tévésorozata után kapta) apját sohasem ismerte, mivel az születése után elhagyta anyját. Gyermekéveit Los Angelesben töltötte, iskoláit nem fejezte be. 1987-ben megírta a Tiszta románc forgatókönyvét és a Született gyilkosokat. Az előbbit Tony Scott rendezte meg 1993-ban, az utóbbit pedig Oliver Stone (Tőzsdecápák, Szakasz) 1994-ben. Tarantino később maximálisan elhatárolódott Stone verziójától, mert szerinte a film irányvonala nem az ő forgatókönyvét tükrözte, és egyenesen förtelmesnek nevezte azt, amit Stone „összefércelt” az írásából. A Tiszta románc forgatókönyve végül ötvenezer dollárért kelt el, és az addig évi 8000 dollárt kereső filmes megírhatta a Kutyaszorítóbant.

A kilencvenes években a film fővárosa inkább a régi klasszikusokat keverte és digitalizálta újra a már biztos profit reményében, mintsem hogy járatlan területen kutasson, és eleddig még ismeretlen dimenziókat tárjon elénk. Ekkor jött Quentin Tarantino, aki megmentette nekünk a filmet, mint kopásnak indult művészetet, és egy olyan irányzat alapjait sikerült letennie, amely azóta tucatnyi ifjú és reményteljes alkotót termelt ki magából az új évezredre. Hála neki, nemcsak filmstílusok, hanem lassan már egy tucat korrodálódásnak indult színész (David Carradine, Pam Grier, Michael Parks, Fred Williamson, John Travolta) is neki köszönheti egykori sztárkultuszuk elhalványult fényének újralakkozását. Pedig nem tett egyebet a szóban forgó személy, minthogy kiollózta kedvenc jeleneteit, karaktereit azokból a filmekből, amelyeken felnőtt, és újra formába öntve vászonra álmodta azokat, így filmes rajongásának köszönhetően minden, eddig csak kommersz filmeket néző publikum olyan filmcímekkel, már mellőzött és kiöregedett színészekkel ismerkedhetett meg, akikről eddig talán fogalma sem volt. Sokan gyűlölik is őt ezért, irigylik és megkérdőjelezik tehetségét, kultuszát és díjait, mintegy megfeledkezve arról a páratlanul egyéni, kreatív látásmódról, amivel az alapanyaghoz nyúl, és arról a játszi könnyedségről és vizuális varázslatról, ahogyan a kifőzött végeredményt feltálalja asztalunkra. Úgy is mondhatnánk, ha Tarantino szeretné a fantasyt és a szerepjátékot, akkor karakterének meghatározása nagyon könnyű lenne: ő lenne a Tolvaj-mágus félszerzet. QT friss vére átjárta a filmgyártás legfontosabb szerveit, s a mozgókép új erőre kapva ismét meghódíthatta a nézők millióit. A hálapénz sem maradt el, hisz a filmszakma a legfontosabb díjakkal adózott Tarantino életmentő beavatkozásának.

De ki is ez az ember, akinek filmes tudása vetekszik a világ nagy filmlexikonjaival?

Quentin Jerome Tarantino 1963. március 27-én született a Tennessee állambeli Knoxville-ben. Apja, Tony Tarantino olasz származású amerikai volt, anyja Connie McHugh félig ír, félig cherokee indián. Quentin (aki ezt a nevet Burt Reynolds Gunsmoke című tévésorozata után kapta) apját sohasem ismerte, mivel az születése után elhagyta anyját, s még csak kétéves volt, amikor Los Angeles South Bay részére költöztek. Ezen a környéken vegyesen éltek egymással a feketék és fehérek, így QT hamar megízlelhette a pop-kultúra széleskörű spektrumát.

Gyermekkoráról nem túl sok izgalmas dolog mondható el: naphosszat tévét nézett, képregényeket olvasott, és ételhordó dobozokat gyűjtött. Az iskolában rosszul tanuló Quentin végül 16 évesen otthagyta a kilencedik osztályt, és helyette színészi képességeivel próbált utat törni magának. Ez a próbálkozás sem hozott számára sokkal több sikert az iskolapadnál, így 22 évesen munkát vállalt a Video Archives videotékában, Hermosa Beach-en (többek között itt játszódik a Jackie Brown és a Kill Bill néhány jelenete is). Itt ismerkedett még későbbi társával, Roger Avaryvel, aki íróként besegített neki forgatókönyvei megírásába. Ők ketten jobb híján egész nap filmeket néztek, és kockáról kockára elemezték azokat.

Első filmes próbálkozása barátaival 1986-ban történt meg (My Best Friend’s Birthday), de a film végül befejezés nélkül maradt. Egy évvel később állt neki megírni a Tiszta románc forgatókönyvét, amely eredetileg csak a fele volt egy hosszú anyagnak; a felsőbb utasításokra kettészabott írás másik fele hozzánk Született gyilkosokként jutott el, Oliver Stone (Tőzsdecápák, Szakasz) tálalásában. (A két remek filmes között azóta is minden héten dúl a háború; a film főcímében Tarantino neve csak a történet címszó alatt szerepel, később pedig maximálisan elhatárolódott Stone verziójától, mert szerinte a film irányvonala nem az ő forgatókönyvét tükrözte, és egyenesen förtelmesnek nevezte azt, amit Stone „összefércelt” az írásából). A Románc forgatókönyve végül ötvenezer dollárért kelt el – ami akkor felért egy főnyereménnyel –, és az addig évi 8000 dollárt kereső filmes zsebében a pénzzel nyugodt körülmények között megírhatta a kilencvenes évek egyik legbizarrabb filmtörténetét egy gyémántkereskedés kirablásáról.

Az írás mellett elszerződött segédírónak egy kis hollywoodi produkciós társasághoz, a CineTel-hez. Innen az ismeretség későbbi barátjával és producerével, Lawrence Benderrel. Quentin a Kutyaszorítóban-t ekkor még csak alacsony költségvetésű, fekete-fehér kópiára, és 16mm-es filmre képzelte el. Bender látott fantáziát a dologban és nagyban gondolkodott: a forgatókönyvet Harvey Keitelhez juttatta el, aki a remek scripten felbuzdulva a szereplők összeszedése mellett saját 400.000 dollárjával szállt be a finanszírozásba. Miközben a gyémántrablásra készülő gengszterek toborzása folyt, Tarantino és Bender közösen megalapították az A Band Apart Productions-t (Tarantino ezt a nevet Jean-Luc Godard A Bande á Part című filmje után adta cégének). Így lett az 1992-es Kutyaszorítóban az első alappillére a későbbi Tarantino-univerzumnak. A film alapötlete a Ringo Lam rendezésben készült City on Fire-ből (1987) származik, melyben Chow Yun-Fat-nek egy rablást kellett lelepleznie. Az azóta stílussá váló fekete öltönyt a hozzávaló fogpiszkálóval Quentin szintén egy ’87-es Chow Yun-Fat moziból, a Szebb holnap 2.-ből szedte. (Tarantino-t annyira megragadta ez a ruhakombináció, hogy hosszú évekig ebben tetszelgett). A film eredeti címe, a Reservoir Dogs is két filmből származik: Louis Malle filmrendező Au Revoir Les Enfants (1987) című francia klasszikusából, és Sam Peckinpah 1971-es Straw Dogs (Szalmakutyák) című filmjéből. Tarantino sokat használt Jean-Pierre Melville 1955-ben készült gengszterfilmjéből, a Bob The Gambler-ből, és a ’63-as Le Doulos műveiből. A gengszterek színskálából vett álneveihez pedig a Pokol a metróban (1974) című film adott „inspirációt”. A lopkodás és a hatások néhol egészen nyilvánvalóak, a végeredmény mégis izgalmas és újszerű. Remek színészi teljesítmények, ötletes párbeszédek, kibontakozó izgalom, időbeni csavarok, brutalitás, stílus, humor, zene és irónia: a film – melyben az „f” -fel kezdődő szó 252-szer hangzik el – bombaként robban az 1992-es Sundance Film Fesztiválon; a nagy közönségsiker láttán a Miramax azonnal felkarolta a rendezőt. A Torontói Filmfesztiválon, ahol Tarantino maga prezentálta a gengszterkedő gengsztereket, olyan emberekkel köthetett örök barátságot, mint Julie Dreyfus (aki tizenkét évvel később a Kill Billben Sofie Fatale-t játszotta), vagy az éppen az El Mariachi-t népszerűsítő Robert Rodriguez, akivel azóta is felhőtlen a barátságuk.

Tarantino karrierje innentől szárnyra kap: Tony Scott (Top Gun) rendezésében a mozikba kerül a Tiszta románc. A rendező Oliver Stone-nal ellentétben nem formálja saját ízlésének megfelelően a videótékás csodagyerek írását; úgymond statisztál a remek anyaghoz. A történetben már számos Quentin-gramma fedezhető fel: a mozimaraton keretében vetített filmek (Sonny Chiba Utcai harcos trilógiája), Elvis, és a már jól bejáratott „fuck” szó, amely immáron 225 alkalommal édesgeti/sérti fülünket. A film Scott popcornos rendezése mellett is lazán Tarantino-s, QT szokásos kiszólásai („A jó a rossz és a csúf, és a Haza a hullazsákban: azok filmek voltak!”) mellett az üdítően stílusos párbeszédek megragadnak a nézőben; Dennis Hopper és Christopher Walken zseniális dialógusát a mórokról az év öt legjobb jelenete közé választják. A film érdekessége még néhány óriási sztár minimális szerepe, így Samuel L. Jackson vagy Brad Pitt kétsoros játéka is nagyon korrekt. (A film alaptörténete egyébként az 1973-as Sivár vidékből származik.)

Miközben Quentin a filmjét különböző fesztiválokon prezentálta, felkérést kapott, hogy rendezzen meg egy epizódot a X-Aktákból, ám mivel nem volt tagja a Director’s Guild of Americának, nem igazgathatta Scully és Mulder ügynök zöld lényeket felkutató tevékenységét, s helyette inkább nekilátott megírni negyedik forgatókönyvét, a Ponyvaregényt. A kilencvenes évek elején annyi rossz és felesleges film került forgalomba, hogy szinte megváltás volt a Ponyvaregény, mely egyszerre írta újra a krimi, a film noir és a thriller műfaját. Ezt a forradalmi újítást nyugodtan köszönhetjük annak a nyugati pop-kultúrának, mely kitermelte a Tarantino-hoz és Roger Avaryhez hasonló egyéneket, hisz ők személyesítik meg ennek a korszaknak minden kis szegmensét, amiben ugyanúgy benne foglaltatik Jackie Chan, mint Jean Renoir. A forgatókönyv eredetileg Avary keze munkáját dicséri, s Quentin csak azután kezdte átitatni a számára oly kedves francia újhullámos filmek hangulatával – és azzal a bizonyos „f”-fel kezdődő angol szóval, ami 271 alkalommal csúszik ki a szereplők szájából –, miután megvette tőle a történet jogát. A filmben felbukkanó francia alkotások közül említhető Jean-Luc Godard 1964-es Bande á Part-ja, ahonnan QT az azóta klasszikussá vált Mia Wallace és Vincent Vega táncjelenetet csente el, valamint Vincent Vega jelleme, aki kísértetiesen emlékeztet Jean-Paul Belmondo 1960-ban játszott szerepére a Kifulladásigban (Godard). A következő francia kapcsolat a Bonnie ügyben található, ahol is Jules és Jimmy jelenetei tartalmaznak egy erősen húzható párhuzamot Francios Truffaut Jules & Jim (1962) című filmjéből. Mr. Wolf (Harvey Keitel) problémamegoldó jelleme pedig erősen ismerős lehet Luc Besson Nikita című filmjéből. Hosszasan sorolhatnánk tovább a kölcsönvett jelenetek, karakterek és dialógusok sorát, amik a filmben felbukkannak, Elvis Presleyt Gyorsirambájától Alfred Hitchcock Psycho-jáig, de a lényeg megint a végeredmény: a minden filmből gereblyéző kertész valami észvesztően stílusos és tökéletes komposztot hozott össze; a film csillaga a mai napig fényesen ragyog, s a köré szőtt kultusz mérete egyre csak nőtt az évek folyamán. A film az 1994-es Cannes-i Filmfesztiválon elhozta az Arany Pálmát, majd az október 14-i amerikai premiert követően minden addigi várakozást felülmúlva több mint 100 millió amerikai dollár bevételt hozott a Miramax és a Disney konyhájára. A film és főszakácsunk a BAFTÁ-n, az Arany Glóbuszon, illetve az Oscar-on sem távozott díj nélkül: QT mindhárom rangos díjátadón megkapta a legjobb forgatókönyvért járó díjakat, ami a szakma egyértelmű főhajtását jelezte.

A csúcsra jutott Tarantino a Ponyvaregény sikerének köszönhetően rögvest a producerek kegyeiben érezhette magát. A legnagyobb stúdióktól kapott felkérést többek között a Men in Black - Sötét zsaruk megrendezésére, valamint a Féktelenülre. A mindig független, és ráérős Quentin visszautasította ezeket az ajánlatokat, és inkább egy tévésorozat epizódját rendezte (Vészhelyzet: Anyaság című epizód) a Warner Bros. megbízásából, valamint szabadidejében kissé csorba forgatókönyvek éleit csiszolhatta élesre (Az utolsó esély: Kirk kapitányos dialógus, A szikla). 1995-ben elvállal egy kisebb cameo-szerepet Robert Rodriguez remek Desperadojában, majd a sok műfaj közti ingadozás után ismét megállapodott a rendezés mellett, és részt vállal másik három független filmes, nevezetesen Alexandre Rockwell, Allison Anders, Robert Rodriguez projektjében, a Négy szobában. QT ebben a fantasztikus négyesben az utolsó szobáért, a Hollywoodi ember című kis szkeccsért felelt, ami a többi három szobához képest a legüdítőbbre és legviccesebbre sikeredett. Quentin jó szokásához híven megint a régmúlt nagyjait hívta segítségül, amikor megírta ezt az epizódot. A hírhedt fogadás nem titkoltan a The Man from Down South-ból jött, és az „Alfred Hitchcock bemutatja” sorozatban ment le 1960-ban Peter Lorre (M - Egy város keresi a gyilkost, A máltai sólyom) és Steve McQueen (A hét mesterlövész) főszereplésével. Később készült egy újabb verzió szintén Hitchcock rendezésében, de abban már Kim Novak (Szédülés) és John Huston (A máltai sólyom) játszották a főszerepet. A négy emeleten le-föl rohangáló Tim Roth burleszkszerű mutatványa nem különösebben hagyott mély nyomot a nézőkben, és szépen lassan elült az ’95 év mérsékelten érdekes alkotásai között.

A soron következő évben Quentin bármennyire is megtisztelőnek találta, de elutasította a Directors Guild of America tagsági ajánlatát, mivel semmi pénzért nem volt hajlandó feladni rendezői szabadságát, hiába is kínált biztonságot számára a szervezet. Az ebből adódó kis incidenst egy jól irányzott trash-filmmel feledte el, és Rodriguezzel közösen elkészített egy hangulatos, több műfaji elemből (western, road movie, vámpírfilmek) táplálkozó filmet, az Alkonyattól pirkadatigot. A történet eredetileg Robert Kurtzman agyában fogant meg, és QT felvállalta a filmre írását. Az Alkonyattól pirkadatig egy ízig-vérig trash-filmre sikeredett. A fő hatások közt Romero 1968-as klasszikus horrorja, az Élőholtak éjszakája, a ’81-es Gonosz halott (a már vámpírrá változott Richard Gecko régi külsejével akarja elcsábítani fivérét, Seth-et), és Támadás a 13. rendőrörs ellen (1976) említhető. (A szemfülesek például kiszúrhatják a Harvey Keitel fiát játsszó Ernest Liu Precinct 13 feliratú pólóját). Robert és Quentin a vámpír-mozikról sem feledkeztek meg (a Satánico Pandemonium plakátja ott díszelgett Tarantino volt munkahelyének, a Video Archives-nek a falán). Rajongóknak kiábrándító lehet, hogy a „Van hat kis barátom” szöveg is színtiszta nyúlás (That Darn Cat!, 1965), de van utalás például Peckinpah Vad banda (1969) című klasszikusára („Mi van Mexikóban? Mexikóiak”). A film mindazonáltal ugyanolyan erőteljesen viseli magán Rodriguez keze nyomát, mint Tarantino-ét; lehetne vitatkozni, melyikük látott fiatalabb korában több trancsírfilmet. Rodriguez művésziesebb rendezése, védjeggyé vált áttűnéses vágásai mindenképpen figyelemreméltóbbak Tony Scott langyos Tiszta románc rendezésénél. Tarantino rendezői visszatéréséhez egy gyerekkorában bálványozott író, Elmore Leonard „Rum Punch” című könyvét vette alapul.

A Jackie Brown ismét a hetvenes évek hangulatában tobzódik, és Quentin megint a régmúlt sztárjait vonultatja fel ebben a takaréklángon égő, nosztalgikus, de baromi összerakott alkotásban. A szereposztás most sem hagy kivetnivalót maga után, hisz a kisebb szerepekben is a rendező gyermekkorának olyan bálványai szerepelnek, mint Robert De Niro, Robert Forster, és Pam Grier. Forster szerepeltetése egyébként nagyon lógott már a levegőben: A Kutyaszorítóban Joe Cabbotjának és a Tiszta románc Vincenzo Coccottijának színészjelöltje most Paul Newman és Gene Hackman orra elől happolta el Max Cherry szerepét. Tarantino itt sem hazudtolja meg önmagát filmes utalásaival: az egyik legemlékezetesebb momentum, hogy Ms. Brown a táskacserét követően abban a ruhában rohangál, amit Mrs. Mia Wallace is visel a túladagolásának estélyén. A film egyaránt megosztotta a kritikusokat és a nézőket, aminek oka az volt, hogy mindenki még egy Ponyvaregényt várt – amiből ismerjük el, jó, hogy csak az az egy van. Valami olyasmi történt, mint Scorsesevel A komédia királya esetében: mindenki újra várta a Dühöngő bika átütő zsenijét, és helyette kaptak egy elgondolkodtató, néhol már-már idegesítő, de igenis megkapó emberi küzdelmet Rupert Pupkinnal a főszerepben. A Jackie Brown is egy újabb szeletet villant fel Tarantino személyes világából, és a 60-as, 70-es évek fekete filmjeinek nosztalgiahullámából egy nagyon hangulatos, és filmesztétikai szempontból a Ponyvaregénynél sokkal érettebb alkotás született.

Tarantino újabb feltűnése 2002-re tehető, amikor is elkezdte forgatni a Kill Bill-t, amivel soron következő műfajainak, a spagetti-westerneknek és kung fu filmeknek kívánt emléket állítani. A dolog nem volt váratlan: a Ponyvaregényben előkerülő szamurájkard, a Jules megtérése utáni terv, (hogy úgy vándoroljon, mint Kaine a Kung fu-ban), Clarence ázsiai mozimaratonja a Tiszta románcban, és Ordell Robbie és Luis Gara dialógusa a keleti harcművészet hatásairól a vásznon, mind-mind olyan jelek voltak, melyekből sejteni lehetett, hogy Tarantino egy szép napon még elénk tárja a keleti harcművészetekről összeszedett tudását. Csupán hét évet kellett várni, és ezek a célozgatások eggyé forrva formát öntöttek a Kill Bill – Első részben, mely QT szám szerint negyedik filmje lett. A spagetti-westernek oldaláról többek között Ennio Morricone zenéjét és néhol Sergio Leone hatásait említhetjük meg. A pofonegyszerű film a tálalásától válik egyedivé és eredetivé, Tarantino nagyon ráérzett erre a műfajra. A film első percében a Shaw Brothers logója jelenik meg, amit Tarantino személyes élményei miatt tett a film elejére, mert kiskorában akárhányszor leült kung fu filmeket nézni, mindig ezekkel a feliratokkal vette kezdetét a végeláthatatlan véráradat és mészárlás. A film gerincét és alapját a Battles Without Honor and Humanity (Shin jingi naki tatakai, 1974), valamint Hannie Caulder (Burt Kennedy, 1971) bosszúállós filmje adja. A puzzleként összerakott alkotás szisztematikusan építkezik fel a különböző ázsiai alkotásokból (Sister Streetfighter, 1974; Lady Snowblood, 1973; Chinese boxer, 1969), a szereplőktől kezdve a dialógusokig ez az eposz is hemzseg az utalásokban, párhuzamokban, lopásokban. Elsőként itt vannak a szereplők: Bill bandája, a DiVAS, a Fox Force Five-ból merít ihletet (amit Tarantino a Ponyvaregényben is felhasznált, emlékezzünk csak vissza Mia Wallace pilot-szerepére). A tagok első körben eredetileg a The Doll Squad (1973) című filmből jöttek, másodkörben pedig a Honey West című tévésorozatból. A bérgyilkosok kódneveit pedig rendezőnk nemes egyszerűséggel a Captain America képregényből transzportálta a QT-univerzumba. A történet gerincét képező Menyasszony, és annak személyes bosszúja néhány alapvető filmből lett összeollózva. (Deep trust 1972, Broken Oath 1971, Lady Snowblood 1973). A hab a tortán a Menyasszony ruhája, amit Japánba érkezvén láthatunk rajta, ugyanis ezt az öltözéket a Halálos játszmában (1978) viselte a keleti harcművészek valaha élt talán legnagyobb alakja, Bruce Lee. A Tiszta románcból még arcról is ismerős Sonny Chiba (aki hazájában több mint 125 filmben szerepelt) az 1980-as Hattori Hanzo: Kage no Gundan (Hattori Hanzo: Shadow soldiers) című tévésorozatból jön, amiben Chiba egy nindzsa detektívet alakított. A film igazából semmi újat nem hozott – nem is ez volt a célja –, de mégis klasszikusként kezelendő a beléfektetett munka miatt: Tarantinosan és egy az egyben hozza amerikai ficsúrok számára is könnyen befogadható módon Ázsia klasszikus B-filmjeinek fantasztikus hangulatát. A film reklámja („Quentin Tarantino negyedik filmje”) pedig több mint pofátlanság. Ennek az embernek még csak arra sincs szüksége, hogy híres színészekkel felállított izgalmas jelenetet tegyen a plakátra, a neve a legjobb cégér. Aki megteheti (van is mire, és pofája is van hozzá), ám tegye…

A Kill Bill második része már visszatér a jó öreg Amerika földjére, azon belül is a déli határmezsgyére, ám még mielőtt Mamba arra vetemedne, hogy kill Bill, a film legelején elmeséli feltámadásának addigi történetét, és a kritikákat szerepéről. Ezzel Quentin egyrészt Jean-Luc Godard 1963-as Megvetésének elejét veszi át, másrészt egy kicsit saját magából is paródiát űz. De még ebben a kis „film a filmben” prológusban is találhatunk egy hasonlóságot, mégpedig egy 1946-ban készült klasszikus film noir-ból, A postás mindig kétszer csengetből, mivel Uma démonian idézi meg lelki szemeink előtt az örökké fiatal és gyönyörű Lana Turnert. Tarantino saját bevallása szerint ezzel a résszel leginkább a westernfilmeknek szeretett volna emléket állítani. Ám Fordnak és a Sergio Leone-Clint Eastwood filmeknek szánt kopjafaállítás nem volt elég szembetűnő, mert a második felvonásban ugyan sok westernre utaló stílusjegyet kapunk, csak épp westernfilmet nem. Pedig volt élve eltemetés, tequila, szabdalt arcú kurvák, délibáb és kietlen táj egyszerre, sőt, még egy pisztolytáska is, amiben igazságszérummal dúsított töltet van. A cukormázasra sikeredett családi találkozóig a film (és Tarantino) még tartani tudja a sok filmes szálat, és műfaji keveredést, de a családi vacsoránál elveszti a fonalat, és az izgalmakkal várt leszámolás végül kimerül egy könnyed családi házi-mozizásban (Shogun Assassin, 1980), egy Superman dialógusban (amit Jules Feiffer „The Great comic book Heroes” könyvéből merített), és egy aranyhalas történetben. S bár lehet, hogy Bill-lel ellentétben Ms. Kiddo nem reagálja túl ex-főnöke elárulását (akiért máskülönben az egész világot beutazta, és aki miatt megerőszakolták, leszúrták, két sótölténnyel mellbe lőtték, elásták, végezetül pedig jól megríkatták), végül végez mesterével, és új életet kezd kislányával, és egy plüssmackóval, aki látszólag jól érzi magát Beatrix keblei közt. Az embernek támadhat egy olyan érzése, hogy QT a film végére már szinte maga sem tudta, hogy milyen műfajban zárja le hősei találkozását. A második rész dinamikában is alulmarad az elsőhöz képest, bár itt sem menekülünk Quentin személyes világától, és itt is bőségesen kijutott az utalásokból, a rejtett üzenetekből, amik mind-mind arra szolgálnak, hogy tudjuk, azért ez mégiscsak egy hamisítatlan Tarantino-film, amit nem lehet kopírozni: Beatrix Kiddo kimenekülése koporsóból egy holland kult thrillerből, a Nyomtalanul-ból lett átemelve. Paula Schultz sírfeliratát az 1968-as filmből, a Wicked Dreams of Paula Schultz-ból kölcsönözte, az azt követő föld alól kinyúló kéz pedig számos zombifilmre lehet utalás, ám valójában Brian De Palma 1976-os Carrie-jéből vette „kölcsön” szakácsunk. Tarantino a Michael Madsen által játszott ex-viperatag, Budd jellemét egy John Ford filmből szemelte ki, (Seven men from Now). S csak azért, hogy Bill ne szomorkodjon magányosan, minden utalás és nyúlás nélkül, hozzá is rendelt egy izgalmas körítést, hiszen az apartmanjának száma (101) megegyezik az 1984 című filmben található szobával.

Tarantino neve mára fogalom, és ezt támasztja alá a tény, hogy 2004-ben felkérést kapott a Cannes-i Filmfesztivál zsűrielnöki posztjára, amit örömmel elfogadott. Így térhetett vissza oda, ahol 10 évvel ezelőtt felfedezték, s rögvest egy hozzá hasonlóan rebellis filmesnek – és egyazon stúdiónak az égisze alatt futtatott produkciónak – adományozta az Arany Pálmát. A sok vitát kiváltott Fahrenheit 9/11 politikai elfogultsága mérvadó lehet, ám tekintve, hogy a versenyben volt Tarantino első számú rendezője, Jean-Luc Godard, azt hiszem, hogy eltekinthetünk az elfogultság gyanújától. Tarantino nagyon jó érzékkel válogatja európai, ázsiai és amerikai fűszereit főztjébe. Lehet, hogy semmilyen eredeti alapanyagot nem használ fel, de az eredmény mindig megdöbbentően meggyőző: a zseniális stílusérzék és az örökifjú filmrajongás teszi chéfünket a 90-es évek legtehetségesebb rendezőjévé.

 

Nagyjátékfilmek 


Televízió sorozatok 
  • 2003 Jimmy Kimmel live
  • 2000 Helyszinelők
  • 1994 Vészhelyzet


Forgatókönyvíró 


Színész 

  • 1987 My Best Friend's Birthday – Clarence Pool
  • 1992 Kutyaszorítóban – Mr. Brown
  • 1994 Ponyvaregény – Jimmie Dimmick
  • 1994 Sleep With Me – Sid
  • 1995 Destiny Turns On the Radio – Johnny Destiny
  • 1995 Négy szoba (rész "The Man from Hollywood") – Chester
  • 1995 Desperado – Pick-up Guy
  • 1996 Alkonyattól pirkadatig – Richard Gecko
  • 1996 Girl 6 – A hatodik hang – Q.T
  • 2000 Sátánka – Deacon
  • 2001 Alias (TV Sorozat) – McKenas Cole
  • 2005 The Muppets' Wizard of Oz-
  • 2006 Hell Ride
  • 2005 Szabadság Vihara
  • 2007 Grindhouse: Halálbiztos – A bárpultos
  • 2007 Grindhouse: Terrorbolygó – Egy katona


Jelentősebb díjak

 

 

 

tarantino.vilaga.hu/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

What you penury to know back high-pitched blood pressure

AHoabscyncpync,2018.09.27 14:51

Torsion bras de quelqu'un est comment robuste votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur determination pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent prendre offre sang loin de votre coeur. Chaque temps votre coeur bat, il pompe le sang tout au long vos arteres a la vacances de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/cialis-feminin-avis-mort/